Azon a nyáron rengeteget volt a vízen. A szél idegen tájakra sodorta, és azt sem bánta, hogy sokszor fogalma sem volt merre jár. Néha kikötött az ismeretlen partoknál, megérintette a régi épületek falait, végigjárta a szűk utcák macskaköveit. Mindezt minden cél nélkül. Voltak napsütéses, idillinek tűnő, beskatulyázott percek és voltak őszintébbek is, amikor leült a kikötőbe, mert elhitte, hogyha kitartóan vár, eljön érte. Talán majd holnap - nyugtázta minden este, majd a kis vitorlása rideg fedélzetén hajtotta álomra fejét.

Másnap újra kikötött valahol új élmények reményében. Minden szigetben volt valami magával ragadó, valami báj, amiknek képeslapjait elégedett mosollyal ragasztotta be albumába. Volt valami furcsán rideg abban az albumban. Nem is akart rá gondolni, hogy mennyire vakká teszi ez a sok látnivaló, nem akarta elfogadni, hogy a sok új élményből végül egy tucat egysíkú emlék marad. Bejárhatta az egész világot anélkül, hogy látott volna valamit..hogy érzett volna valami sajátosat a kultúrák végtelen kavalkádjában.

Nem az a fajta lány volt, aki gyermeki rácsodálkozással tudta volna értékelni a világ apró, gyönyörű részleteit, és nem is az, aki igazán vágyott volna arra, hogy máshogy lássa meg az egyszerű dolgokat.

Van, aki mindenkinél jobban ismert őt. Aki inkább maga adott neki egy vitorlást, hogy a saját eszközével szabadjára engedje, megígértetve vele, hogyha eleget látott a világból, akkor hozzá tér haza. Volt ebben a tettében valami önzetlen és valami önző, hiszen a láthatatlan jelenléte végigkísértette a lányt az útján.

Igen, mindent megnézett, mindenhol járt. Csak akkor törtek elő belőle igazihoz hasonló érzelmek, amikor estére bezártak a boltok, a kávézók és a forgalmas utcák kiürültek, amikor utálta, hogy megremeg a szája, utálta, hogy ő is tudna sírni, ha nem fojtaná el magában. Utálta őt is. De egy ilyen estén úgy döntött, ideje hazamenni.

A vitorlás végső kikötése után a lány sietve lépkedett a szürke, ismerős utcán. Minden sarkon koldusok néztek kérlelően rá, egyik oldalról egy építkezés zaja, másikról pedig egy ideges anya számon kérő kiabálása csengett a fülébe, ezzel kíméletlenül visszarántva őt a szürke valóságba.

Már szinte szaladt, míg végre elért kis albérletéhez. A jól ismert, rég megunt nappalija közepén szinte leroskadt az őszinte fájdalomtól a földre, amikor észrevette, hogy kiürült a lakás. Elment. Elvitte minden holmiját. Újra megremegett a szája, zavartan simította hátra arcába omló haját. Képtelen volt elhinni. Elment. Mikor végre hazatért útjáról. Mikor végre hozzá akart visszatérni. Elment. Semmi jelét nem hagyta annak, hogy egyáltalán ott volt. Talán soha nem is létezett.

Utálta azt a várost. Utálta azt a kis sötét albérletet. Utálta a munkáját, amiben hivatásos szürke egér volt. Utált újra és újra hazatérni. De szerette a végtelen óceánt. Szerette a határtalan szabadságot, néha szerette őt is. Utálta az albérletéhez vezető sötét, keskeny utcát, hogy mindig attól félt, hogy összezárják a falak, hogy elfogy a levegő, hogy hátulról hideg ujjak kulcsolódnak a torkára, hogy megöli a város. Megöli a kosz. A szegénység. Az embertelenség. Megfojtja ő is azzal, hogy folyton maradásra bírja. S mikor végre eleget látott, amikor maradna, amikor elviselné miatta ezt az egészet, akkor neki fogy el a türelme.

Mindez élesen zakatolt a gondolataiban, amíg újra végigsétált azon az utált utcán, újra a koldusok szemébe kellett néznie, újra belélegeznie azt a levegőt, ami már égette a torkát. Menekülni akart. Ha már a remény is elhagyta, nem maradt oka maradni. Nem tudott maradni. Visszatért a vitorlásához. Végre némi megkönnyebbülést érzett. Végre kapott levegőt. Voltak céljai, lettek álmai. Egy valamiben teljesen biztos volt. Soha többet nem tér ide vissza.

„Ha ezt a levelet olvasod összeszedtem a bátorságomat és postára adtam. Nem volt könnyű. Nem ismerjük túl jól egymást, de hajlamos vagyok hosszú órákon át ecsetelni, hogy milyen rettentő nehezen megy az írás. De ennél a levélnél eddig még semmi sem volt nehezebb.

Felesleges szaporítanom a szót, úgyhogy belevágok. Megismertem valakit. Szinte véletlenül. Elsöprő találkozás volt, nagyon jól megértettük egymást. Azon kaptam magam, hogy életem hátralévő részében vele szeretnék beszélgetni. A zsigereimben érzem, hogy ő az igazi. Teljesen bolond, de mindig megnevettet. Totál neurotikus. Igényli, hogy foglalkozzanak vele. Rólad van szó - ez a jó hír. A rossz az, hogy nem tudom, hogyan lehetnénk együtt… és ettől halálra rémülök. Mert ha nem lehetek Veled, attól félek, elsodródunk egymástól. A világ tele van veszélyekkel, és elég, ha az ember egyet pislant, máris lemarad valamiről. Egy pillanat alatt eldől minden. Nem tudom mi ez az egész köztünk. Nem tudom megmagyarázni, miért kéne bíznod bennem, de melletted végre hazataláltam."

Ha eljön a nyár, végre Ő is kimegy a partra. Azon a rövid úton mély levegőket vesz, kiengedi végre dús haját és megbotránkoztató pink körmeivel mélyen beletúr. Megégeti vállát a forróság, a Nap éledő ereje, amivel hatással van mindenkire.

Van, akiket olyannyira megéget ez a lázas mámor, hogy egész nyáron valaki mássá vetkőznek, aki izzik, parázslik és eggyé válik a sugárzó nappal, hogy bearanyozza megszürkült mindennapjait. Van, akit épp csak megérint, mint Őt is, fehér, könnyed ruhájában, amit végre megtanult hordani, amihez végre kiszabadította haját a csatból, kíváncsi szemei pedig várakozó izgalommal kémlelték a horizontot, hogy feltűnjön az az egy vitorlás.

Van, akit megbolondít a nyár, van, akinek életét ketté töri-utána létezik a múlt és az a nyár.. Úgy tervezte ez most valóban más lesz. Had égesse őt is, had ragyogjon, s ha eljön az ősz, bőre kifakul, hajának napszívta tincsei újra visszabarnulnak, aranyhaja újra átlagos lesz és lekopik a nyár színű körömlakk is. Csak most az egyszer. Most az egyszer had menjek vele, had kapaszkodjunk a szélbe vitorlánkkal, hogy nyár végére egy új évszak vegye kezdetét.

Miközben a könyvet a combomra fektettem, lejjebb vettem a hangerőt a tv-n, majd belekortyoltam a forró karamellás tejembe. Bár tudnék egyszerre csak egy dologra figyelni és ne érezzek kényszert arra, hogy közben valami másba is kezdjek. Bár ne lenne automatikus, hogy miközben a laptopon a leveleimet nézem, közben már cikkeket bújok és másokkal egyeztetem a nap eseményeit, vagy a további programokat. Bár végig tudnék olvasni becsületesen egy könyvet is. Bár ne kéne úgy rohanni. Jó lenne érteni és átérezni egészben a könyvek végét, hogy ne csak felszínesen ismerjem a történeteket, hanem elvesszek az események, gondolatok mélységeiben.

Szeretném, ha a magányból kievickélve, a másik karjába bújva ne érezzem azt, hogy akarom a szabadságot és megfulladok az ölelésben, de mindezek hiányában mégis vágyok rá. Minden olyan esetben, amikor elegem van a megszokott pihenős, otthoni estékből és kiszakadok, csak egyszer ne bánnám meg, hogy elszakadtam a megszokott, biztonságos nyugalomból.

Miközben a könyvben lapoztam egyet, próbáltam visszaemlékezni, hogy mit is olvastam. Újra gimisnek éreztem magam, aki szinte muszájból olvas. Szeretek olvasni, de úgy látszik mostanában nem tudok. Annyi minden leköt. A buszon, a metrón, annyi történet olvasható ki a tekintetekből, annyi fáradt vallomás, amit nem kell betűkből összeolvasnom. Valószínűleg mindez csak a fantáziám szüleménye. Azt hiszem szeretek otthon pihenni és szeretem a szorító ölelést, ha néha el is várom magamtól, hogy az estémet a város nyüzsgő forgatagában töltsem el, mindig rá kell ébrednem- én ehhez túl nyugis vagyok. Én ahhoz túlságosan nagy ingekben elvesző, bögréből kortyolgató csokissütit nassoló lány vagyok, akit nem kötnek le az elveszett emberek. Minden tekintetben értem.

Értem magam és elfogadom, hogy a magam módján én is nagyon sok szálon futok. Ettől vagyunk mindannyian olyan egyedien izgalmasak.  Ettől meséli két ember kétféleképpen a könyv történetét, mivel két lapozás között kicsit a maga személyiségére formálta. Ettől más minden kapcsolat, minden olyan este, amire azt mondhatja az ember:  a szokásos jó. Talán figyelhetnék mindig csak az egyre és fókuszálhatnánk az igazi dolgokra. De akkor mind ugyanolyanok lennénk.

Szeretnéd tudni a részleteket?

Szeretnéd ismerni mindazt, amiért most itt vagyunk? 

Leterítettük a színes pokrócot a fa padlóra és letakartuk a világot. Elfeküdtünk a gondtalan valótlanságban. Érezni akartam a légkört, amire vágytál, de üresen néztél felém. Mindkettőnknek gondjai voltak a saját életében, de adtunk magunknak néhány pillanatot, mivel mi mindig itt voltunk egymásnak. Szürke pulóveredben Te voltál nekem maga a csend és mivel nem faggattalak, így Te is nyugodt voltál.

Tudtad, hogy hatalmad van, de nem tudtál kezelni. Ezt az egészet soha nem tudjuk kezelni.

Szeretnéd tudni, hogy miért térünk vissza mégis mindig egymáshoz? Mert szeretjük a részleteket. Te is megfigyelted a fa padló apró barázdáit. Te is megszámoltad a pokróc színeit. Tudom, hogy milyen reggel a szemed. Tudom, hogy folyton félsz, félsz a megbélyegzésektől, a megbeszélt találkozóktól, a telefonhívásoktól. Tudom, hogy érzékeny vagy és szereted az érzelmek részleteit meglátni, de félsz megérezni. De tudod, hogy szeretem kimondani. Ismered a sebeimet, amiket más nem lát, ismered a gyengeségemet, ha rólad van szó. Tudsz kezelni, ha közel vagyok. Talán soha nem voltam távolabb, mint most, de kell ez a pillanat, amikor együtt megpihenünk. Ha mindkettőnknek gondjai is vannak, ez mindig segít.

Szeretnéd ismerni a részleteket? Hát most már tudsz mindent. Ha mélyen elveszel a részletekben, akkor rám találsz. Talán egyszer nem fogsz félni. Talán egyszer több lesz az egész egy pillanatnál és átlép egy olyan szinte, amit mindketten tudunk kezelni.